„Az aládúcolás egyre nehezebben tart“
Ha mint gyakorló – és a létező összes nehézséggel vadul birkózó – klubvezetőt kérdezem, jó irányba haladnak-e a magyar sport dolgai, tud abszolút reális választ adni?
A fő foglalkozásomat tekintve politikus vagyok, a „politikai családom“ pedig a jelenlegi kormánypárt, ezért nyilván nehéz elfogulatlan véleménynek tekinteni tőlem – különösen egy ellenzéki érzelmű embernek –, hogy ami most a magyar sportban zajlik, az jó irány. De a véleményem ez. A TAO terhére lehetővé tett támogatások tízmilliárdokat jelentenek öt meghatározó sportág számára, a sportirányítás szerkezetének átalakítása is biztató, és az utóbbi két évben egyértelműen nőtt az állami támogatás is. Bár pontosan tudom, a sportági szakszövetségek elnökségei jelenleg nem azon morfondíroznak, hogy a megtakarításaikat milyen kamatozású kincstárjegyekbe fektessék, ám a tendencia kedvező.
„Nem baj, hogy nincs ingyenebéd, de…“
A média mégis folyvást visszhangzik az egyesületek zokogásától.
A kis- és a nagy egyesületek helyzete alapvetően különbözik. Kis gyerek, kis probléma, nagy gyerek, nagy probléma – bár nem akarom a klubok helyzetét ennyire leegyszerűsíteni. Úgy gondolom, a kistelepülések két-három szakosztályos egyesületeinek helyzete viszonylag stabil, köszönhetően az önkormányzatoknak, a helyi vállalkozóknak és a tagdíj-bevételeknek. Az igazán komoly gondok Budapesten vannak a több szempontból – múltjuk és szakosztályaik száma miatt is – nagy egyesületeknél. A vidéki nagyvárosok nagy egyesületei két szempontból is kedvezőbb helyzetben vannak: egyrészt az önkormányzati tulajdonban lévő létesítményeket ingyen használják, másrészt jelentős, százmilliós nagyságrendű támogatást kapnak a városoktól. A fővárosban viszont szinte az összes sportlétesítmény állami tulajdonban van – és többnyire rosszabb állapotban vannak, mint a vidéki csarnokok, uszodák –, amelyek igénybe vételéért igen jelentős összegeket kell fizetnünk. Hangsúlyozom, nem baj, hogy nincs ingyenebéd, de ez máris nagyságrendi különbség az alaplehetőségeket illetően. Ráadásul sem a fővárosi, sem a – tisztelet a kivételnek – kerületi önkormányzatok nem nyújtanak nagyságrendileg olyan támogatást, mint a vidékiek, ez pedig rendkívül nehéz helyzetbe hozza a budapesti egyesületek többségét. Holott, senkit meg nem sértve, a magyar sport eredményességét, az olimpiai kerettagok többségét 1896 óta, politikai rendszerektől függetlenül a nagy klubok adták. Ha ezt nem tesszük rendbe, súlyos repedések keletkezhethetnek a magyar sport építményében.
Szerintem a repedések már megvannak.
Igaza van, pontosabb úgy fogalmazni, hogy az aládúcolás egyre nehezebben tart. Bárkivel beszéltem, Czene Attilával, Borkai Zsolttal, vagy Orbán Viktor miniszterlnök úrral, mindannyian egyetértettünk abban, hogy a ciklus második félidejében a klubok finanszírozásának megoldása kell legyen az egyik legfontosabb feladat.
Brüsszel nem szereti, ha versenysportot állami pénzből támogatnak, az önkormányzatok kasszája drámaian üres, a vállalati szférából pedig a válságra hivatkozva még az is visszavonul a szponzorációtól, aki amúgy megtehetné, hogy támogassa a sportot. Azaz?
Mielőtt gyakorló klubvezetőként erős kritikával illetném magát a sportegyesületi szférát, azt újból kiemelném, milyen óriási lehetőséget adnak a TAO-források. A szponzorációval kapcsolatban hasonló panaszokat hallani a kulturális- és a tudományos intézetek környékéről is – tény, ma nehezebb a piacokról forrásokat bevonni. Úgyhogy az Orbán-kormány által meghirdetett sportprogramból nem következhet más, mint határozott állami szerepvállalás a sportegyesületek talpraállítása érdekében. Én egy átmeneti, néhány évig tartó programra gondolok, ami segíti megerősödni a klubokat. A program formája, nagyságrendje még kérdés, ezt a megfelelő szakembereknek kell kidolgozniuk, mert lehet vállat vonni, hogy majd az önkormányzatok és a piac megoldják a gondokat – de nem tudják.
És a kritika?
A magyar sportegyesületek mintha tudatosan irtóznának attól, hogy az évi 70-80 milliárdos lakossági sportköltésből még jobban részesüljenek. Talán ezen az úton kellene elindulni: egy fejlesztési program keretében az egyesületeket alkalmassá tenni arra, hogy olyan szolgáltatásokat nyújtsanak, amit bárki szívesen vesz igénybe. Aki ma sportolni akar, az nem az egyesületek edzőtermeibe vesz bérletet, hanem a különböző wellness klubokba. Őszintén, az üzletemberek csődbe akarnak menni, amikor felépítenek egy ilyen központot? Milliárdos beruházás, amely számol azzal, hogy fiatalok és idősek odamennek sportolni jó pénzért. Az egyesületek nem nyújtanak ilyen szintű szolgáltatást. Ha most megkérdezné, melyiket tudnám ajánlani az MTK-létesítmények közül, jó szívvel egyiket sem mondanám. Sőt, ha végigveszem, hol, mi várná az érdeklődőt mostanság, megkockáztatnám a churchilli klasszikus mondást, azaz no sport…
„Sem politizálni, sem „hunvaldozni“ nem akarok“
És az MTK-ban mikor nyugodhatnak meg a sportolók? Például a kajakos világbajnokaik, akik az éhkoppot nyelték nem is oly rég, aranyéremmel a nyakukban.
Kétségtelen, hónapokig nem kaptak fizetést, de tavaly októberre a problémát rendeztük, azóta van fizetésük, az elmaradásokat pedig egy külön megállapodás keretében pótolni fogjuk. Ezt a helyzetet egy szerencsétlen eseménysorozat idézte elő. Sem pártpolitizálni, sem „hunvaldozni“ nem akarok: az MTK korábbi elnöke, Hunvald György korrekt munkát végzett ebben a székben. Az általa vezetett önkormányzat és az MTK között köttetett egy megállapodás, hogy 2009-ben 90, 2010-ben 100, 2011-ben 110, az idén pedig 120 milliót kap az egyesület Erzsébetvárostól. Mivel a megállapodást végül nem úgy fogalmazták meg, hogy ezt az összeget mindenképpen ki kell fizetni, 2009-ben az ígért kilencvenből csak hatvan milliót kapott az egyesület, 2010-ben a százból csak huszonötöt, tavaly hasonló nagyságrendet, az idén pedig ennél talán valamivel nagyobb támogatást. Az MTK a jelenlegi olimpiász elején úgy szerződött a sportolóival, hogy a bevételi oldalon számolt az önkormányzat 420 milliós támogatásával, ehhez képest bejött és bejön körülbelül százötven. Ezt a lyukat kell valahogy betömni: vagy ha úgy tetszik, ezt a lehetetlen helyzetet megoldani. Mostanra egyébként a gazdálkodásunk nagyjából egyenesbe került – bár annyit azért hozzátennék, nem volt sportszerű, hogy miután a szocialista polgármestert 2009-ben letartóztatták, az önkormányzatot akkor irányító frakciótársai úgy gondolták, ha "Gyuri" már nincs, akkor az MTK oldja meg a problémáit, ahogy tudja.
Miközben annyit azért megjegyeznék, hogy túl sok lokálpatriotizmus aligha köti az erzsébetvárosiakat az MTK-hoz – bár ez a fővárosi egyesületek többségében szintúgy probléma.
A fővárosban egész Budapestben kellene gondolkodniuk az egyesületeknek, a fővárosi és kerületi önkormányzatokkal közösen. Férfi kosárlabdában például össze kellene fogniuk az egyesületeknek, hogy végre megint legyen egy ütőképes együttes.
Innen már csak egy lépés Markovits László Vasas-elnök összbudapesti focicsapata.
Szerintem nem értelmiségi blabla, hogy a sport kulturális tevékenység: iszonyú hajtóereje, üzemanyaga a sportnak a klubidentitás, amit nem lehet gazdasági racionalitásokkal felülírni. Hiába kevesebb a szurkoló, mint harminc éve, és a pénz, mint tíz éve, mégsem lehet a múlt-jelent-jövőt megerőszakolni azzal, hogy összevonjuk a sárgákat és a feketéket. Futballban amúgy az, hogy most a tizenhat NB I-es csapatból négy a fővárosi, egészséges arány, a földrajzi eloszlás is az, egyedül a Kecskemét-Debrecen vonaltól délre nincs elsőosztályú együttes. Mindez adminisztratív döntés nélkül alakult így ki. Én ezért arra gondolok, hogy kosárlabdában például le kellene ülnie az érintetteknekmegbeszélni, ki lesz az, aki megpróbálja az első osztályba jutást, hogy mindenki tudja, ki gondolkodik ezen, és akkor más nem kísérletezik vele.
„Londonban három-öt arany a realitás“
Amúgy van bármi nosztalgiája a sportminiszterséggel kapcsolatban?
Nosztalgia? Nincs. Büszkeséggel gondolok vissza arra a közös teljesítményre, amit a minisztérium csapata nyújtott abban a négy évben. Ha nagyjából azon az úton ment volna tovább a magyar sport, az azóta eltelt időszak vargabetűi nélkül, azt hiszem, előrébb tartanánk. Így viszont, a pekingi beszakadás utánmélyen egyetértek Borkai úrral – nem azért, mert most a MOB-ban a főnököm –, hogy Londonban három-öt arany a realitás. Három alatt kudarc, öt fölött bravúr. Schmitt Páltól és Aján Tamástól tanultam, hogy az esetek kilencven százalékában három esélyből egy szokott bejönni: esélynek azt nevezném, amikor egy sportolónkat a nemzetközi közvélemény által elfogadottan tartják bajnokaspiránsnak, azaz nem csak mi reménykedünk itthon, de mondjuk a törökök, oroszok, amerikaiak is egyetértenek abban, hogy nyerhet. Na most az öt elsőséghez kellene ilyenből tizenöt – de tíz sincs.
+++keretes+++
Dr. Deutsch Tamás jelenleg a Magyar Paralimpiai Bizottság delegáltjaként tölti be a MOB alelnöki tisztét. Hosszú évek óta segíti a fogyatékkal élő sportolókat: mint mondja, orvosi értelemben 1.1 millió fogyatékos van Magyarországon, ám aki úgy is éli meg a helyzetét, azok száma 5-600 ezer. „A helyzet tehát nem az, hogy mit csinálunk néhány ezer emberrel: több, mint félmillió honfitársunkról van szó, akiknél a sportnak ugyanaz a szerepe, mint az épek világában. Azaz közösséget teremt, létformát jelent, segít megőrizni az egészséget, és a magyar sportsikerek közös büszkeséget jelentenek. A fogyatékos ember – aki nem beteg, ezt jó lenne, ha mindenki tudomásul venné – számára a fogyatékossága akadályt jelent az életében, a lakhatásban, a közlekedésben, a munkavállalásban. Nekünk az a feladatunk, hogy elérjük: minél kevesebb akadály legyen a sportolása útjában. Egyébként rakjon be valaki egy füldugót úgy, hogy tényleg ne halljon semmit, vagy tegyen magára egy olyan szemtakarót, amit a repülőn osztanak, és próbáljon meg így bejutni egy uszodába, a jegyvételtől az öltözőn és a lábmedencén át, anélkül, hogy uram bocsá‘ hasraessen. És attól fogva talán megérti, mi a küzdelmünk lényege.“