Deutsch Tamás néppárti, fideszes európai parlamenti képviselõvel brüsszeli tudósítónk beszélgetett annak a hétnek a végén, amelyen két alkalommal ismét a magyar médiatörvény állt a támadások középpontjában. Eközben a filozófus Heller Ágnes rémképet festett a magyarországi állapotokról azt is állítva, hogy Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök idején a rendõrök senkit sem kínoztak vagy lõttek meg.
– Ha most ismét 2010 novemberét írnánk, de tudnánk, hogy azóta milyen támadások érték a médiatörvényt a magyar uniós elnökség kezdete óta, ugyanúgy járnának el?
– Köztudomású, hogy nem a magyar Országgyûlés, hanem az Európai Parlament képviselõje vagyok, nem tudtam ezért részese lenni a döntéseknek. Így lehet, hogy amit mondok, az a volt képviselõtársaim, barátaim szemszögébõl nézve egy kibic magatartásának tûnik. Meggyõzõdésem szerint tökéletes médiatörvény nincs, így a tavaly megalkotott magyar médiatörvény sem az. Az új médiatörvényt nagyon színvonalas, értékes jogszabálynak tartom. Nyilvánvalóan a gyakorlat fogja megmutatni, hogy a törvény jól szolgálja-e az embereknek – a média közönségének, a fogyasztóknak – az érdekeit. Véleményem szerint azonban két dolgot másként kellett volna csinálni. Egyrészt meg kellett volna már végre tanulnunk azt a leckét, amit sem 2001-ben, sem most, 2010-ben nem tudtunk: a karácsony és az újév közötti idõszakban nem mindenki van a családjával, és nem mindenki örül az ünnepi hangulatnak.
2001-ben a szocialisták 23 millió románnal való riogatása ömlött minden csatornából éjjel-nappal. Mi pedig január eleje felé kezdtünk el végre valamit mondani. Most a médiatörvény kapcsán szinte ugyanez történt. Vagyis meg kell tanulnunk minden pillanatban ott lenni a vártán. Másodszor: mindig végig kell bizony gondolnunk, mi az a legrosszabb, ami politikai versenytársainktól – remélem, politikailag elég korrekten fogalmaztam – elképzelhetõ, kitelik, és erre a forgatókönyvre kell felkészülnünk. Mint azokon a helyeken, ahol mindennaposak a földrengések. Los Angelesben úgy építenek toronyházakat, hogy azok a legnagyobb földrengéseket is kibírják…
– Még a Szent András-törésvonal „árnyékában” is azért tudni lehet, hogy a Richter-skálán 10-nél nagyobb földrengés lehetetlen, de a szocialistáknál azért a határ képlékenyebb, nem?
– A tízes fokozatú skálánál maradva, a szocialistáktól nem okoz meglepetést bármilyen kérdésben egy 9,5-ös, 9,8-as erõsségû hátbatámadás. Sajnos rendkívül találó, amit Orbán Viktor néhány éve mondott Tusnádon: a magyar baloldal idõrõl idõre ráront a nemzetére.
– Joseph Daul, az önök néppárti frakciójának vezetõje a közelmúltban lapunknak adott interjújában azt mondta, amit a magyar szocialisták csinálnak a magyar uniós elnökség idején a magyar kormánynyal szemben, az páratlan az unió történetében. De mi az oka, hogy a magyarországi „baloldal” más, mint külföldi társai?
– Bihari Mihály professzor úr még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején született egyik kiváló munkájában írja le, hogy mi a bolsevizmus szellemiségének a lényege: az omnipotencia és az omnikompetencia, azaz „a mindenben én vagyok a legjobb” és „a mindenhez én értek a legjobban” szellemisége, illetve az ebbõl fakadó erkölcsi-hatalmi felsõbbrendûség-tudat. A bolsevizmus, marxizmus, kommunizmus hatalmi rendszerként már a múlté Közép-Európában…
– Talán ne tegyünk ekkora kerülõt ahelyett, hogy megragadnánk tömören a megkülönböztetõ lényeget…
– Nem akarom a kérdést megkerülni. Azt szeretném csupán mondani, hogy a különlegesség, amit a frakcióvezetõ úr is érzékelt, az a rendszerváltoztatásunk sajátos története. Az elõzõ, diktatórikus
rendszer képviselõi átcsúsztak-átmásztak a szabadság új rendszerébe, és a Júdáspénzen szerzett pozícióikban nem szépen csendben maradtak, ahogy illendõ lett volna, hanem 1990-tõl elkezdték folyamatosan kioktatni demokráciából, piacgazdaságból, emberi jogokból azokat, akiket elnyomva négy évtizeden át a kommunista rendszerüket mûködtették…
– A rendszerváltás magyar sajátossága termelte ki ezt a típust?
– Abszolút így van.
– Ennek lenne a terméke például Göncz Kinga, akinek az apját üldözték, és aki most szankciókat követel Magyarország ellen…
– Ennek a magatartásnak az egyik emblematikus figurája Kovács László. Az összességében jellegtelen pártapparátusi munkássága során a Kádár-rendszert mindig, mindenkor és mindenben fenntartás
nélkül kiszolgáló kommunista politikai elitnek majdnem a legfelsõbb szintjéig jutott el. Majd 1990 után, mintha mi sem történt volna, sima modorában demokráciáról, tisztességrõl és európai elkötelezettségrõl
oktatja azokat, akik közül sokan a Rákosi-, majd a Kádár-rendszerben nyílt kiállásukkal az életüket kockáztatva magyar és európai értékeket képviseltek.
– Ott volt Heller Ágnes brüsszeli „nyílt vitanapján”, amelyen csak a sajtó nem kérdezhetett, mert „nem maradt rá idõ”? Amelyen Heller azt állította, 2006 õszén a rendõrök ártatlan bárányok voltak.
– Nem, de tudom, miket mondott. Hallottam, hogy szervilisek vagyunk.
– Igen, a magyarok szervilisek. Kivéve õt.
– Ez nem rasszizmus? Ami pedig a lövések és kínzások tagadását illeti: tömegével lõttek meg, vertek meg, aláztak meg ártatlan embereket. Dokumentáltan. Révész Máriusz barátomat és képviselõtársamat is beleértve, aki Heller szerint nyilván saját magát verte véresre.
– Úgy gondolja, hogy a magyar elnökség fennmaradó ideje alatt kitart a magyar kormány elleni itteni támadás?
– Igen. Kétségünk sem lehet efelõl, hiszen Göncz Kinga szocialista európai parlamenti képviselõ már tavaly õsz elején elszólta magát, amikor azt a hazugságot nyilatkozta, hogy „brüsszeli folyosói pletykák arról szólnak”, az új magyar kormányt alkalmatlannak tartják a soros elnöki teendõk ellátására. És a hátbatámadás- sorozat azóta folyamatos. A kormány diplomatikusan hallgatott arról, de én elmondhatom, hogy a szocialistáktól örökölt szinte kilátástalan anyagi és szakmai helyzetben kezdte meg a felkészülést az új kabinet az uniós elnökségre. Az átadásátvétel során szemünk elé táruló káoszt és trágyadombot értem ez alatt, ha nem voltam elég világos. Ennek ellenére, a romeltakarítás munkáját is elvégezve, szakmailag kiváló programot dolgozott ki a magyar kormány. És valóban ritka, amikor az Európai Parlament valamennyi politikai családja olyan egyértelmûen támogatja a soros elnökség programját, mint a mi esetünkben.
– Nemrégiben egy vorarlbergi zenetanárnõ kérdezte tõlem, hogy Magyarországon tényleg tombol-e a fasizmus?
– Elképesztõ és szinte felfoghatatlan, hogy milyen károkat okoznak a szocialisták Magyarország megítélésének. Hány százezer finn házaspár, spanyol zöldségárus, olasz focidrukker vagy ír gazdálkodó
hallja naponta a hazugságokat, hogy nálunk a demokrácia végveszélyben van; a hatalom zaklatja a szabadgondolkodó filozófusokat, egyes világhírû zenészek a tomboló antiszemitizmus miatt pedig már be sem teszik a lábukat a saját hazájukba és így tovább, és így tovább!
– Hoztam önnek egy ajándékot. Egy tudósítás szövege, amely a német szövetségi pénzen fenntartott Deutschland Radióban hangzott el február 25-én. A lényeg: Orbán Viktor hitleri ideológiát erõltet Magyarországra. Mondja, egy ilyen esetben a magyar külügyminiszter miért nem rendeli be másnap a budapesti német nagykövetet, hogy megmondja véleményét, és határozottan megkérje, ilyen hazugságot még egyszer ne adjon le annak az államnak az adója, amelynek cégeit Magyarország hatalmas összegekkel támogatja?
– Kövér László barátom mondását idézve – „álljunk már végre a két hátsó lábunkra” – azt gondolom, magától értetõdõ természetességgel ki kell kérnünk magunknak az ilyeneket. De szerintem az a megoldás, amit említett, ebben a konkrét helyzetben túlzás lenne.
– Szerintem meg nem.
– Az a baj, hogy megfelelõ reakció nélkül hagyjuk az ilyen eseteket. Ilyen esetben keresse meg például a magyar közszolgálati rádió külföldi adásainak vezetõje német kollégáját, mert ez az õ szintje. És tegye fel a kérdést neki, mit szóltak volna ahhoz, ha a Bundesbank igazgatótanácsának tagja, Thilo Sarrazin könyvével kapcsolatban olyan adást sugárzott volna a mi rádiónk, amelyben az hangzott volna el, hogy Németországban tombol a fasizmus, illetve a Sarrazin-könyvben megjelentekkel a hetven évvel ezelõtti, utóbb szörnyû világégéshez vezetõ eszmék jelentkeznek újra?
– Érzésem szerint nincs igaza. A múlt század nyolcvanas éveinek közepén a világ legsikeresebb országának vezetõje, Lí Kuan Jú csupán azért korlátozta drasztikusan több globális lap szingapúri terjesztését a töredékére, mert városállama elleni galád vádjaira adott cáfolatát nem akarták teljes terjedelemben közölni. Õ gyõzött, képviselõ úr. A kis Szingapúr mindig gyõz, mindenki ellenében. Nem kellene átvenni a gyõzelem receptjét? Ingyen van.
– Igen, Lí a két hátsó lábára állt. De van Berlinben magyar nagykövetség, annak van vezetõje.
– Ugyanazon a nap, ugyanez a rádió egy másik, szintén rólunk szóló tudósításában azt állította, hogy önök 17 ezer embert mozdítottak el helyérõl és cserélték fel bólogatójánosokra. Mondja, mikor teljesítik be végre a hamis vádakat, amelyeket igazságtartalmuktól függetlenül úgyis ismételgetnek ahelyett, hogy például az önökre kígyót- békát kiabáló Göncz Kinga fiát brüszszeli diplomataként alkalmazzák? Ráadásul akkor, amikor Benedek Márton urat a Gyurcsány-kormány hatalmas anyagi elõnyökben részesítette? Miért Alföldi Róbert a Nemzeti Színház igazgatója? Miért a filozófuspénzek egyik kedvezettje, Gábor György rendelkezik még mindig hatalmas pénzek kiutalásáról az ismét a gyenge kezû Jankovics Marcell vezette Nemzeti Kulturális Alapnál? Miért engedi Tarlós István, hogy adófizetõi pénzbõl tartsa el magát a magyar népet rasszistának nevezõ Fischer Iván a fesztiválzenekar igazgatójaként? Folytassam? Nem gondolja, hogy a jobboldali választók ezt halálosan unják és értetlenül állnak a jelenség elõtt?
– Teljesen egyetértek önnel. Magam is kíváncsi vagyok a válaszokra. Senki ne értse félére, nem akarom jó kis politikailag korrekt dumába csomagolni a korábban általam említetteket, eszemben sincs. De mindenkit a maga és nem az apja vagy az anyja teljesítménye alapján kell megítélni. És nem csak a konkrét emberrõl beszélek. Azt gondolom, hogy csak azért, mert valakinek úgy kezdõdik a vezetékneve, mint az apjának…
– Képviselõ úr, hadd éljek egy erõsen sarkított példával: ha a halál angyalaként emlegetett dr. Mengelének a fia a hatvanas években az NSZK-ban az ottani gyerekorvosok szövetsége elnökének jelentkezett volna, az ön karitatív gondolkodását követve azt mondták volna: jöjjön, kedves Mengele doktor, hiszen diplomája a legjobb ajánló a posztra?
– Azt is Kövér László mondta egyszer a parlamentben a reformkommunistákról: ha 1942–43-ban a náci pártnak lett volna egy reformszárnya, nem valószínû, hogy a háború után a Szövetségi Köztársaságban indulhatott volna a választásokon. De még egy harmadik dolgot is szeretnék hozzátenni. Én éppen az említettek miatt elvárom Göncz Kingától, hogy azt az egy mondatot a hazai és nemzetközi nyilvánosság elõtt mondja el: Magyarországon nincs boszorkányüldözés; Magyarországon nincsen veszélyben a demokrácia. Hozzáteheti természetesen, hogy neki sok gondja van azzal, amit a kormány tesz, de nem lehet „fasiszta kormányról” beszélnie, ha a gyermeke a magyar közigazgatásban dolgozik, hiszen egy ilyen kormányt a családja nyilvánvalóan nem szolgálna.
– Képviselõ úr, mennyire lehet komolyan venni az uniónak az emberi jogok iránt a magyar médiatörvény kapcsán hangoztatott hatalmas aggodalmát akkor, amikor a szlovák nyelvtörvény idején ez az aggály nem mutatkozott meg?
– Három dolgot érdemes itt megemlíteni. Az egyik: az Európai Unió alapjogi chartája rendkívül fontos és értékes dokumentum. Másodszor: a kettõs mérce nem magyar sajátosság. Amikor a Szocialista Internacionáléhoz tartozó szlovák kormány nyelvtörvényt vagy a mienkénél jóval több kérdést felvetõ sajtótörvényt fogadott el, akkor Martin Schulz, az Európai Parlament szocialista frakciójának vezetõje hallgatott. Ha a Néppárthoz tartozó, jobboldali, „kelet-európai” – amely utóbbi két jelzõ együttesen automatikusan „fasisztát” jelent számukra – kormány fogad el egy új médiatörvényt, akkor ez szerintük a demokrácia vége. A harmadik: az Európai Unióban hihetetlenül eltérõ emberjogi felfogások léteznek
egymás mellett. Amikor kimondjuk azt a két szót, hogy „emberi jogok”, elsõre úgy tûnik, mindenki ugyanazt érti ezek mögött, de hamar kiderül, hogy az értékekrõl, eszmékrõl, célokról a három nagy párt, a Néppárt, a szocialisták és a liberálisok teljesen mást és mást gondolnak. Errõl véleményem szerint jó lenne többet és részletesebben beszélnünk itthon. Magyarországon nincs akkora szakadék a jobboldaliak, szocialisták és liberálisok között az emberi jogok megítélésében, mint amit az Európai Parlamentben tapasztalhatunk. Vannak olyan területek, ahol Európa tanulhatna tõlünk.
Magyar Nemzet 2011. március 9.