Legtöbbször semmitmondó és sematikus válaszokat ad Deutsch Tamás szerint az Európai Unió a kontinens polgárai számára létfontosságú kérdésekre, ezért is tartja nagy jelentőségűnek a jövő évi európai parlamenti választásokat. Az európai parlamenti képviselő szerint nem az uniós szervezeti struktúrával van a nagy gond, hanem a tartalommal, pontosabban annak hiányával. A Dr. dajcstomi akkor és most című, az Ulpius-ház Könyvkiadónál hamarosan megjelenő önéletrajzi könyvéről úgy nyilatkozott: a magán- és köztörténelem ötvözete lesz. Nem szolgál bulvárérdekességekkel, de őszintén vall személyes, családi vonatkozású témákról. Arról is ír, hogyan találkozott először a Bibó Szakkollégiumban Orbán Viktorral. Deutsch Tamással Megyeri Dávid beszélgetett.
– Nem tart attól, hogy ha ilyen gyorsan követik egymást az Európai Unióban (EU) az események, egy októberben kiadandó önéletrajzi ihletésű kötetbe éppen a legfrissebbek nem férhetnek már bele?
– Szerintem az unióval éppen az az egyik legnagyobb baj, hogy – udvariasan fogalmazva – meglehetősen nehezen reagál mindarra, ami a világban történik. Kétlem, hogy bármiről lemaradnék a kézirat lezárása miatt.
– Sokan épp ezért komoly várakozással tekintenek a jövő késő tavaszi uniós választások elé, mert úgy látják: sorsdöntő lehet az EU életében.
– Magam is úgy vélem, hogy gyökeres fordulatra van szükség az Európai Unió működésében, ezért ilyen jelentőségű európai választásokat régóta tartottak a földrészen. Nem Európával van ugyanis baj. Európa több ezer éve elég jól elboldogul a történelem megpróbáltatásai közepette. Az európai együttműködés jelenlegi intézményével, az Európai Unióval van probléma. Költői túlzásnak tartom, hogy egy alig több mint fél évszázados szervezet egyenlőségjelet tegyen önmaga és az európai kontinens teljes anyagi és szellemi öröksége közé.
– Brüsszel azonban nagyon is határozottan juttatja kifejezésre mindenkinek, aki nem akceptálja az elgondolásait, hogy ki az úr a háznál.
– Pedig mindaz, amit előbb említettem, azért is visszatetsző, mert Európa több ezer éves zsidó-keresztény gyökereire való hivatkozást, az európaiság szellemi-morális tartópillérét nem volt mersze az uniónak az alkotmányos szerződésének tervezetébe beemelni.
– A balliberális európai parlamenti többségben szándék sem volt rá.
– Ez igaz, ám azok sem álltak a sarkukra, akik fontosnak tartották volna ezeknek az értékeknek az uniós alkotmányos szerződésben való elismerését.
– Többek szerint alapos változtatás lenne szükséges az EU konstrukciójában, mert az emberek nem érzik, hogy főként az Európai Bizottsághoz bármi közük lenne.
– Kétségtelenül csiszolható az unió intézményi struktúrája, de szerintem például az Európai Bizottság esetében – tisztelet a kivételeknek – a benne helyet kapó személyekkel, a feladatra való alkalmasságukkal van alapvető probléma. A jelenlegi keretek között is sokkal polgárközelibben, hatékonyabban lehetett volna működnie az Európai Bizottságnak, az unió adminisztrációjának. Az Európai Bizottság finoman szólva igen gyengén teljesített 2008, a világválság kitörése óta. Mindaz, amit csináltak, engem arra a katonaorvosra emlékeztet, aki minden problémára deréktól felfelé Vegacillint, deréktól lefelé Kalmopyrint írt föl.
– Az unióban azonban az, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére – legfeljebb fenyítést helyette.
– Kétségtelen tény, hogy az uniós mainstream lózungjaitól eltérő módon beszélni, az általuk előírt receptektől eltérő módon cselekedni ma nagyfokú illetlenségnek számít.
– Hol tévesztett utat az EU?
– Mindenekelőtt ott, hogy a végül 2004-ben megtörtént nagy bővítésnek jóval korábban, a kilencvenes évek közepén be kellett volna következnie. Még akkor is, ha mostanra világossá vált, hogy – az elhúzódó bővítési folyamat ellenére – sem az addigi tizenöt tagállam közvéleménye, sem pedig maga az uniós intézményrendszer nem volt felkészülve az új helyzetre. Jellemző, tragikomikus adalék: még mindig úgy tesznek említést a kilenc esztendeje csatlakozott államokról, mint új tagországokról. Nem lenne nevetséges, ha valaki a kilencéves autójáról úgy beszélne, mint új autóról?
– Az ön elemzése sem csöpög túlzottan az optimizmustól…
– Én egyáltalán nem vagyok pesszimista, ellenkezőleg. A 2014-es nagyon szép, izgalmas esztendő lesz. Dönthetünk az ország és az EU jövőjéről késő tavasszal, ősszel pedig az önkormányzataink összetételéről. És az olyan lejárt szavatosságú szlogenek, mint a minden helyzetben mantraként hangoztatott More Europe!, azaz Több Európát! helyett sikerül talán korszerűbbet találni. Ez lehetne akár a magyar soros elnökség jelmondata, hitvallása: Strong Europe!, azaz Erős Európát!
– Az unió mai vezetése egybeforrt Európát akarna kierőszakolni, amelyben a termelést a közös határokon túlra száműzik.
– Orbán Viktor kiválóan jellemezte a helyzetet, amikor azt mondta: a mainstream szövegek mögött egyre inkább kitapintható a lopakodó föderalizmus szándéka. Veszélyes irány lenne egy Németországi Szövetségi Köztársaság mintájára átalakított EU, amelyben a tagországoknak csupán tartományi hatásköreik volnának, mert lényegében felszámolnák a nemzetállamok szuverenitását. Az EU ereje a sokszínűségben rejlik. Inkább új életet kellene lehelni a régebben talán elkoptatott szubszidiaritás elvébe. Vagyis hogy helyben, a polgárokhoz a lehető legközelebb kell és lehet a legtöbb dolgot megoldani, s nem szabad minden döntést felsőbb szintre tolni.
– Ráadásul a föderalizmus szó eufemizmus, hiszen papíron az „unió” jelenti a nagyobb egységesülést. Tehát úgy tesznek, mintha ez csak amolyan enyhébb variáns volna. De így csak az EU-ellenesség alá adják a lovat.
– Sokan nem tudják, hogy a mai értelemben vett nemzeti, tagállami önállóság megszűnne, és valamiféle közös kormányzás köszöntene ránk, ezért megtéveszti őket a hangzatos kifejezés. Ami a kérdés másik felét illeti: jómagam meggyőződéses uniópárti vagyok, ám érthetetlen, miért kell az euroszkeptikusságot úgy beállítani, mintha az önmagában valamiféle szélsőség lenne. A politikai szélsőségek mások emberi méltóságát támadják. Az euroszkeptikus gondolat nem ilyen. Elfogadhatatlan, hogy stigmatizáljanak másokat pusztán amiatt, mert bizonyos kérdésekben eltérően gondolkodnak.
– Ne tévesszük meg az olvasót: a könyvnek csak egy része taglalja a politikai jövőképet. Egy jó memoárhoz viszont nagy adag merészség kell még idősebb korban is. Hát még negyvenvalahány évesen.
– Amikor nyolc éve megkeresett az Ulpius-ház, én is úgy véltem, hogy még a negyvenet sem betöltve korai lenne önéletrajzot írni. Idén sem a nyilvánvaló korosodásom miatt tudtak meggyőzni, hanem azért, mert ráébredtem: annyi minden történt velünk, velem az utóbbi évtizedekben, ami másutt, másokkal két-három életnyi idő alatt sem esik meg.
– Az előszóban arról ír, hogy ez a „szereteteinek” a könyve lesz.
– Igen, mert ez köti össze az embereket, a nemzedékeket, a családokat, a társadalmakat. Ha belegondolok, hogy az öcsémmel együtt egy egyszerű hivatalnokcsaládban, lakótelepen nőttünk föl, és mindketten hová jutottunk, az már önmagában is a Teremtő nagy ajándéka. Ezekről a történetekről azért írok, mert a családom, a családtagjaim szeretete nélkül nem sikerülhetett volna mindaz, amit elértem eddig az életemben. Testvérem kamaszkorában súlyos gerincműtéten esett át, kétéves kihagyás után folytathatta a sportolást, és lett magyar csúcstartó magasugróbajnok. Elképesztő akaraterő kellett mindehhez, de a szüleink szeretete nélkül Péternek soha nem sikerült volna a visszatérés. Azt remélem, a könyvem képes lesz megmutatni, hogy minden egyes ember élete izgalmas és érdekes, egy kész regény. Olyan sűrű ez a mostani kor, hogy mindenki megírhatná a saját magántörténelmét, amely ezer szállal kapcsolódik a köztörténelemhez.
– Nyilván ön is sejti, hogy sokan „a Deutsch” magánéleti pletykái, eseményei miatt is kíváncsiak a művére.
– Részben csalódást kell hogy okozzak. A magánéletemet természetesen képtelenség volna kihagyni egy önéletrajzi tematikájú munkából, ám a privát szféra szentségét komolyan veszem. Ráadásul egy úriember a nőknél aratott sikereivel nem kérkedik, mert az már eleve kizárja, hogy úriember legyen. Inkább kérdezzék ilyen ügyekben a bulvársajtót, amely mindent jobban tud – még nálam is.
– Azok várakozásait is lehűti-e, akik a Twitter-bejegyzéseiből ismert szókimondó, némelyek szerint a vulgaritás határát súroló stílust várják öntől?
– A könyvemet abban a stílusban írom, ahogyan a barátaimmal, az ismerőseimmel beszélgetek. Őszintén, szabadszájúan. Valamikor kamaszkoromban megragadt bennem egy népszerű zenész nyilatkozata: soha nem félt magát adni. Azt is merte vállalni, amit jól csinált, de azt sem tagadta le, amit nem jól. Szerintem is attól hiteles valaki, ha nincs kétfajta arca, s a hétköznapokban is ugyanolyan, mint a kamerák, a nyilvánosság előtt.
– Egy régi népi bölcsesség szerint azért is érdemes őszintének lenni, mert aki hazudik, annak rettentő nehéz észben tartania, kinek mit mondott.
– Hát akkor fogjuk fel úgy, hogy én sem tartom magam elég okosnak ahhoz, hogy mást mondjak, írjak, mint az igazság.
– A kiadó azzal is kecsegteti az olvasókat, hogy a Fidesz hőskoráról, Orbán Viktorral való első találkozásáról szintén lesz szó az önéletrajzban.
– A Bibó Szakkollégiumba való beköltözésünk másnapján Orbán Viktor és Kövér László két szobatársammal együtt elhívott minket sörözni a közeli Somlói úti kis preszszóba. Órákon át beszélgettünk, aztán amikor a fizetésre került a sor, mi hárman annak rendje és módja szerint kezdtük elővenni a zsebünkből a forintjainkat. Mire Orbán és Kövér – akik már frissen végzett jogászok voltak, egyikük a kollégium nevelőtanára, másikuk szeniora volt – ránk szóltak barátian, de határozottan, hogy ne kapkodjunk a zsebünkhöz. „Egyetemista nem fizet!” – jelentették ki ellentmondást nem tűrőn. És azonnal megértettük: a „Bibó” nem kollégium, hanem egy közösség.