Pár magyar fiatal húsz évvel ezelőtt - a Páneurópai Piknik határnyitásával egy időben - a Vencel téren kért bocsánatot a '68-as prágai tavasz eltiprásában való kényszerű magyar részvétel miatt. Húsz éves a rendszerváltoztatás: Deutsch Tamással a fidesz.hu készített interjút.
– Húsz éves a demokratikus átalakulás Magyarországon, de a mai napig vitatkoznak azon, hogy rendszerváltás, rendszerváltozás, vagy rendszerváltoztatás volt Magyarországon.
– Rendszerváltoztatás. Az ember szerintem a fehérneműjét váltja, tehát ott fehérneműváltás van. A változás az megint olyasmi, amikor nem tudjuk az eseményeket befolyásolni, mint ahogy az időjárás változik. A magyar polgárok, a magyar nép aktív részvételével – az 1988-89-es utcai demonstrációktól kezdve az eleinte alternatívnak, majd aztán végül ellenzéknek mondott politikai szervezetek létrehozatalán keresztül az első szabad választáson való részvételig terjedően – történt meg egy békés rendszerváltoztatás. Én ráadásul azt gondolom, hogy nem csupán a keletnémeteknek adatott meg, hogy egy forradalomszerű eseménybe, a fal ledöntésének a szimbolikus eseményébe sűrűsödjön bele a rendszerváltoztatásuk, vagy a cseheknek, akik bársonyos forradalomnak keresztelték el – okkal és joggal – a cseh, akkor még csehszlovák rendszerváltoztatást. Szerintem nálunk is forradalom volt, és most nem őrültem meg: az 1956-os forradalom győz '89-90-ben. Én nagyon mélyen azt gondolom, hogy létezik egyfajta történelmi igazságosság, a történelem igazságszolgáltatása. 1956 a közép- és kelet-európai kommunista rendszerek 1989-90-es összeomlásához vezető első, soha be nem gyógyuló sebet ütötte a mindaddig legyőzhetetlennek, megdönthetetlennek, és megváltoztathatatlannak gondolt kommunista birodalmon: a szovjet birodalmon. Ez a kis tízmilliós ország ütötte ezt a sebet, a pesti és persze a vidéki srácok, nem feledve a határon túli magyar területeken lezajlott forradalmi eseményeket sem. A saját forradalmunk győzedelmeskedik '89-90-ben. Az '56 által okozott seb annyira legyengítette 33-34 év alatt a kommunizmust, hogy az nálunk is összedőlt, összeomlott, és bekövetkezett a rendszerváltoztatás.
– Mi volt a legemblematikusabb eseménye a magyarországi rendszerváltoztatásnak?
– Én azt gondolom, hagyjuk meg, hogy ki-ki maga határozza meg ezt. Valaki azt mondja, hogy számára a rendszerváltoztatás legszimbolikusabb eseménye, az maga a szabad választás volt 1990. tavaszán. Vagy éppenséggel 1989. október 23., valaki számára azért, mert akkor kiáltják ki a köztársaságot – amiről mellesleg ellentmondásos a véleményem -, vagy azért, mert először lehetett szabadon ünnepelni 33 év után az '56-os forradalmat. Én azt mondom – senkivel nem vitatkozva, és senkire nem rákényszerítve a magam véleményét -, hogy június 16. volt a legemblematikusabb esemény. Június 16., Orbán Viktor beszéde. Június 16-ának van egy fantasztikus szimbolikus jelentősége. A legkiválóbb drámákban – így a Shakespeare-drámákban is -, van néha egy-egy jelenet, melybe belesűrűsödik az egész drámai feszültség. Ugyanúgy annak az egész napnak, szerintem az egész rendszerváltoztatásnak a legsűrűbb pontja Orbán Viktor június 16-i beszéde volt. De ha már itt, augusztusnál tartunk, kétségtelen, hogy a Páneurópai Piknik, a határnyitás is szimbolikus eseménye a rendszerváltoztatásnak. A történészek majd valószínűleg egy eseményfüzért fognak felvázolni, megemlékezve még a négy-igenes népszavazásról, a kerekasztal tárgyalásokat lezáró megállapodás megszületéséről, vagy az 1989. március 15-i eseményekről: sok minden tartozik ebbe az eseményfüzérbe.
– A Páneurópai Pikniknek most van a húsz éves évfordulója, melyre emlékezve Angela Merkel német kancellár és Sólyom László magyar államfő felavatta Melocco Miklós emlékművét. A német politikusok rendre kifejezik hálájukat a húsz évvel ezelőtti határnyitásért. A '68-as prágai tavasz eltiprásában való kényszerű magyar részvétel miatt – szintén most húsz éve -, a magyarság nevében, a Vencel téren megkövették a cseh és szlovák polgárokat. Érezhetően megváltozott a megítélésünk?
– Mivel Németország egy nagyobb – politikai értelemben is nagyobb – fajsúlyú ország, ezért a Magyarországon tartózkodó NDK-s állampolgárok NSZK-ba való szabad távozásának lehetősége kapta talán a legnagyobb nyilvánosságot, és ez váltotta ki a legnagyobb nemzetközi érdeklődést. Bizonyos értelemben tényleg ez volt a legnagyobb horderejű esemény, de nehéz az almát a körtével összevetni…
Az alapkérdés egyszerűen és könnyen megválaszolható: igen, megváltozott a megítélésünk. 1989. augusztus 20-21-én ott voltunk a prágai Vencel téren, felemeltünk egy plakátot, amin az volt magyarul és csehül olvasható, hogy "mi nem tankkal, virággal jöttünk". Elhangzott cseh nyelven egy beszéd, melyben egyértelműen arról volt szó, hogy mi fiatal és lélekben fiatal magyar demokraták bocsánatot kérünk, megkövetjük a cseh és szlovák népet. Két évtizeddel korábban mi nem tudtuk befolyásolni a történéseket, a 68-as bevonulás a mi megkérdezésünk nélkül következett be. Ha rajtunk múlik, magyar katona soha nem lép Csehszlovákia földjére, hogy egy ilyen, a demokrácia vagy demokratizálás irányába mutató kísérletet eltiporjon, vérbe fojtson. A bocsánatkérés benne volt a beszédben. A bársonyos forradalom után pozícióba kerülő demokratikus cseh politikai elit ezt a bocsánatkérést nem felejtette el, ami egy pozitív dolog – az már kevésbé, hogy ugyanez a cseh demokrácia megerősítette a Benes-dekrétumokat. Azt kell mondanom, hogy ahogy a német politikai elit hálás szívvel gondol a magyar határnyitásra, ehhez hasonló módon pozitívan, kimondottan elismerőleg emlékeznek az egykori cseh és szlovák politikusok a Vencel téri kiállásunkra, arra, hogy mi vállaltuk az ezzel járó következményeket is: a börtönt és a bírósági tárgyalást.
– Az akkori hivatalos magyar politika ezt a fellépést magánakciónak minősítette.
– Természetesen az is volt, az akkori magyar hatalomhoz vagy államhoz semmi köze nem volt. És nagyon helyes, hogy magánakciónak tekintették, ha tetszik, ez igazi civil kezdeményezés volt.
– Ezek szerint elérte a célját.
– Igen, azt gondolom, hogy elérte a célját. Persze, ez még mindig a rendszerváltoztatás eseménye volt, melyért aztán járt nekünk ötezer korona pénzbírság, és a Csehszlovákia területéről való örökös kitiltás. Aztán a rendszer megváltozott, de Csehszlovákia jogfolytonos volt: Havel elnök lett, és később ő személyesen adta át a mi amnesztiánkat. 1991-ben, már mint parlamenti képviselő utaztam Prágába, ahol fogadta a fideszes delegációnkat, és Csehszlovákia köztársasági elnökeként átadta azt a dokumentumot, amely a másfél évvel korábbi bírósági ítélet megsemmisítéséről szólt.
– Visszatérve a 20 évvel ezelőtti magyarországi eseményekhez, eszembe jut Csengey Dénes egyik mondata: "Európába, de mindahányan". A fő cél akkor az volt, hogy Európához csatlakozzunk. Hogy jogállamiságban, demokratikus intézményrendszerben, gazdaságban, minden tekintetben ugyanolyan állam legyünk, mint a tőlünk nyugatra fekvő szerencsésebb országok. De vajon elértük-e azokat célokat, amelyeket húsz évvel ezelőtt fogalmaztunk meg? Ilyen Európai Unióról ábrándoztunk 1989-ben?
– Nekem nagyon más a véleményem ennek kapcsán, mint ami most már 10-15 éve közkeletű Magyarországon. Én nem gondolom, hogy Magyarországon a rendszerváltoztatás kisiklott volna. Én a pokolian súlyos társadalmi problémák és a vérlázító, a demokráciát fenyegető, az azt megkérdőjelező kormányzati hatalmi törekvések ellenére sem vagyok pesszimista a rendszerváltoztatást illetően.
Azt gondolom, hogy akkor nem naiv, hanem nagyon bölcs, nagyon higgadt, nagyon nemes célokat fogalmaztak meg az emberek a lelkükben, és ezeket a célokat fogalmazta át a politika, ha úgy tetszik, a maga nyelvére: egy szabad, független, közösségeiben megerősödött, egzisztenciálisan biztonságban élő, erős, szolidáris és autonóm – kulturális, politikai, katonai értelemben is autonóm – Magyarországot és magyar nemzetet akartunk. A határon túli magyar közösségek iránt felelősséget érző, a határokon átívelő nemzeti újraegyesítés programját a valóságban végrehajtani képes országban gondolkodtunk.
Ha most az a kérdés, hogy az akkori céljainkat elértük-e, akkor a válasz az, hogy nem, még nem értük el. Vannak olyan célok, amelyeket már el kellett volna érni. De hogy semmit nem értünk el, hogy az egész értelmetlen volt: egy frászt, ne legyünk már ennyire pesszimisták! Ebben az országban – a magyar sajtó minden problémája ellenére – sajtószabadság van. Bárki, bármit, bármikor – természetesen mások szabadságának korlátozása nélkül, a személyiségi jogok tiszteletben tartása mellett – szabadon elmondhat, és szabadon gyülekezhet, szabadon vallhatja meg a hitét, lelkiismereti meggyőződését. Ebben az országban tanszabadság van. A polgári szabadságjogok érvényesülése azonban soha nem egy olyan állapot, hogy eljön a tökéletes demokrácia ideje, amikor már a demokráciát soha semmi nem veszélyezteti – ez egy kommunisztikus álom, hogy majd eljön a kommunizmus, amikor mindenki igényei és szükségletei szerint részesül a javakból, és minden ember puszilgatja a másikat.
A legfelháborítóbb, legvérlázítóbb az, ha maga a demokrácia védelmezésére hivatott állam, a hatalom részéről jelentkeznek olyan politikai, sőt ha 2006. október 23-ára gondolok, olyan államhatalmi fellépések, törekvések, melyek sértik a demokráciát, lábbal tiporják az emberek szabadságát, szabadságjogait. Néha egyes emberek, kisebb-nagyobb közösségek, bizonyos társadalmi intézmények, egyes sajtótermékek fenyegethetik, veszélyeztethetik, csorbát ejthetnek rajta. De ettől az még nem igaz, hogy Magyarország polgárai egyébként nem alapvetően a sajtó-, a lelkiismereti, a politikai és a vallásszabadság körülményei között élnek.
Én igenis azt gondolom, hogy van mire büszkének lennünk. De ha nem tudunk büszkék lenni a közös sikereinkre, akkor nem leszünk képesek a magunk mögött hagyott 7-8 esztendő bajait sem megoldani.
És igen, ilyen Európát akartunk, de itt is sok probléma van. Sok-sok évtizedenként, akár fél évszázadonként adódó, számunkra kínálkozó lehetőséget kaptunk az európai uniós csatlakozással egy olyan típusú megerősödésre, amit a tagság nélkül nehezebben, vagy talán sehogy sem tudnánk megcsinálni. Ja, hogy egyébként az Európai Unió problémamentes közösség? Egy fenét problémamentes! Ja, hogy a csatlakozásunk nem akkor volt, amikor már reálisan lehetett volna, és nekünk kedvezőbb is lett volna? Nem, később volt. A csatlakozásunk olyan körülmények között történt meg, hogy ennél jobbat nem lehetett volna elérni? De el lehetett volna érni. Részben a magunk hibájából történt így, részben a csatlakozási tárgyalások végén az új Medgyessy-kormány tolt el egy-két dolgot, részben az Európai Unió nem volt kellőképpen rugalmas a csatlakozni szándékozó országok irányában – szerintem ez így együtt igaz.
Az embernek sok baja lehet a gyerekével: hogy rendetlen, szemtelen, hazudik is, csúnyán eszik vagy egyest hozott, de ez nem jelentheti azt, hogy akár csak felmerüljön benne a kérdés, hogy kár, hogy ez a gyerek megszületett. Lehet, hogy van olyan időszak – nap, hét, hónap, évek -, amikor az ember azt gondolja: Uram Isten, agyonnyomnak a gyerekkel kapcsolatos ilyen-olyan-amolyan problémák, de akkor is: az a csoda, hogy van gyerek. Ezt gondolom a magyar szabadságról és az európai uniós csatlakozásunkról is.
– Frissen választották meg EP-képviselőnek. Mik az első benyomásai? Milyen látni belülről az unió parlamentjét, döntéshozatali mechanizmusát?
– Nagyon érdekes munka, tényleg fantasztikus kihívás, még húsz év magyar parlamenti képviselőség tapasztalatával együtt is. Nagyon sok mindenben teljesen más, és ez azt mutatja, hogy mennyire felszínes, mennyire elnagyolt volt még bennem is a kép az Európai Parlament működéséről.
Nagyon sok minden viszont abszolút hasonlít, ugyanúgy hasonló értékválasztású politikai képviselőcsoportok vannak, mint egy nemzeti parlamentben: az Európai Néppárt, a szociáldemokraták, európai szocialisták – melyek most választottak más nevet -, és a liberálisok. Az, hogy ezek 27 országból való emberek, az persze különbség, de attól még ugyanúgy politikai képviselőcsoportok. Egymással vitatkozó, egymással versengő politikai frakciók működésére épül az Európai Parlament is.
– A közelmúltban tartott egy sajtótájékoztatót arról, hogy milyen sikereket ért el a néppárti magyar delegáció, Schmitt Pál, Szájer József, vagy akár azon bizottsági helyek, alelnöki pozíciók kapcsán, amelyek meghatározóak az Európai Parlament működésében. A sajtótájékoztató végén halkan megjegyezte, hogy a brüsszeli csapatot itthon, a Fidesz Országos Választmányában Ön képviseli. Úgy ment el, hogy itt maradt?
– Abszolút, én ezt így gondoltam. Egyébként nagyon furcsa – szerintem változtatandó – megközelítése a politikai újságírásnak, magának a politikai szférának az, hogy az európai parlamenti képviselőkre úgy gondolnak, mint akik "elmentek". Mintha valaki Brazíliában lenne nagykövet. Persze nem emigrál oda, nem kitelepül, de távol kerül: nyilvánvaló, hogy egy évben csak párszor lesz itthon. Ez a mi esetünkben nem így van.
Döntő részben belpolitika zajlik Brüsszelben is, persze a szónak nem abban az értelmében, hogy vitatkozik egymással az MSZP és a Fidesz. Az Európai Unióba belépve a tagállamok a nemzeti szuverenitás egy bizonyos részét az európai intézményekre ruházták át. A Magyarországon élő emberek, a Magyarországon tevékenykedő gazdasági ágazatok mindennapi működését meghatározó döntések, jogi normák jelentős része Brüsszelben születik. Ha valaki csak a magyar parlamentet figyeli, akkor egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy az ő életét meghatározó, számára lehetőségeket, vagy adott esetben korlátokat jelentő szabályok, normák, pályázatok, támogatási forrásokról szóló döntések nem a magyar kormányban, nem a magyar országgyűlésben, hanem Brüsszelben születnek.
Ami engem illet, csak a munkahelyem változott meg: már nem a Kossuth tér Budapesten, hanem a Rue Wiertz Brüsszelben. De magyar politikus voltam, és magyar politikus maradok.